Egyéb,  Irodalom

A csokoládé illata

Már régen besötétedett, de még mindig az utcákat jártam. Teljesen átfagytam és a lábam is fájt a szoros cipő miatt. Biztos, hogy megfázok, de nem törődtem vele, csak arra tudtam gondolni, hogy nem mehetek „haza”. Mintha egy árvaházat otthonnak lehetne nevezni! Senki sincs már az utcán csak én és Steve, az egyetlen barátom, aki egy mókus a zoknimon. Azon a zoknin, amit az utolsó karácsonyra kaptam az anyukámtól. Miért is lenne itt bárki az utcán? Karácsonykor.
Benéztem a kirakatokba a kedvenc boltom előtt állva. Egy édességbolt, ahonnan kiszökik a csokoládé finom illata, amikor nyílik az ajtó. Néztem a gondosan, karácsonyosan berendezett kirakatot, miközben annak a mennyei csokoládénak az illatát éreztem. Legalább az illata ingyen van. Mindig próbáltam elképzelni az ízét, mivel még soha nem kóstoltam. Egyesek a vaníliához hasonlítják vagy a vattacukorhoz, de én egyiket sem ettem soha így nem tudom. Tehát a fantáziámra kell hagyatkoznom. Mennyi minden van abban a boltban! Kókuszgolyók, bejglik, csokiból formált télapók, angyalok. Gyönyörű! Anyukámmal sokszor voltunk itt nézelődni, amíg beteg nem lett.
Tovább mentem és benéztem az ablakokon a házakba. Mindenki vagy vacsorázott, vagy beszélgetett tojáslikőrt kortyolgatva a nappaliban a karácsonyfa körül. De a legtöbb házban a gyerekek felragyogó arcát láttam, miközben bontogatták a gondosan becsomagolt ajándékaikat. Láttam egy kislányt, aki a szülei nyakába borult, miközben folyamatosan megköszönte az ajándékát amire oly régóta vágyott. Én évek óta csak arra vágyom, hogy valaki örökbefogadjon, de ez nem történt meg. És most kamaszként, pattanásokkal és szomorúsággal senkinek sem kellek. Miért kellene egy 16 éves kamaszlány amikor köztudott, hogy velünk csak a baj van? Ezt mondta mindig Miss Peterson, aki nevel az árvaházban, de igazából csak megszámolja a pénzt, amit az aznap eladott gyertyákból szereztünk. Soha nem elégedett, aminek hangot is ad. Ma egy gyertyát sem tudtam eladni, újra és újra átéltem anyukám elvesztését, csak ez járt a fejemben. A hiánya csontig mart és belülről emésztett.
Bár 3 éve történt, úgy éltem meg mintha csak tegnap történt volna. Tüdőgyulladása volt, de nem volt pénzünk gyógyszerre. Másra is alig. A szomszédoktól kértünk kölcsön, de ők is ugyanolyan szegények voltak, mint mi, ha nem szegényebbek. Éppen mentem ki a konyhából egy újabb bögre forró vízzel, amiben egy tealevél ázott. Hallottam anyukám nyirkos száraz, hangos köhögését. Mire odaértem, anya már nem élt. Egy levél volt mellette, amit ő írt. Nekem és az apámnak. A levél mindig nálam van. Anyukám pont aznap halt meg. Karácsony napján.
Aznap amikor apukám hazaért a gyárból, meglátta könnyben ázott arcomat. Anya már nem volt ott, a nap folyamán elvitték, miután hívtam az orvost. Nem kellett megmagyarázni apának semmit, azonnal értette és ő is elkezdett sírni. Már ketten sírtunk, láttam, hogy egy világ dőlt össze benne. Összetörték a szívét. Az enyémmel együtt, valami, illetve valaki azóta is hiányzik az életemből. Két héten át nap, mint nap láttam édesapám megtört, üveges tekintetét. Azért két hétig mert az iskolából hazafelé menet láttam egy férfit a folyóban. Az apám volt az. Az orvos el akart küldeni, hogy ne lássam, de késő volt. Annyira igyekeztem nem teljesen összeroppanni, anya sem akarta volna ezt. De ott akkor igenis összetörtem és azóta sem vagyok biztos benne, hogy valaha össze tudom magam szedni. Eszembe jut az a sok szép emlék, amit együtt szereztünk. Ahogy apukám megpörgetett majd feltett a vállára. Vagy anyukám lágy éneklő hangja, ahogy énekelte az altató dalt és mellette aludtam. Olyan sokat beszélgettünk! Olyan jó volt, hogy itt volt velem. És emlékszem az első és utolsó komoly vitánkra. A gyógyszer ára miatt ki akartam hagyni a sulit, hogy dolgozhassak, de nem engedték. Azt mondták, hogy milyen fontos a tanulás és szeretnék, hogy az én családom majd jobb körülmények között éljen. Igazuk volt, de fájt, hogy anya beteg, fájt, hogy nem tudtam szerezni gyógyszert és fájt, hogy semmit sem tehettem érte. De a legjobban a halála, a szüleim halála fájt. Azon a napon elveszett a szívemből egy darab, egy valami, amit már soha nem kapok vissza. Még aznap az árvaházba kerültem és szinte minden nap álomba sírtam magam. Minden álmom velük volt. Olykor átéltem a halálukat újra olykor egy-egy nap, emléket álmodtam meg, azokat az álmokat nagyon szerettem, de mindig eszembe jutott, hogy több ilyen élményt nem tudok már soha szerezni.
Fel sem tűnt, hogy milyen régóta néztem azt a boldog családot az ablakán át, amíg egy kislány felém nem mutogatott és magyarázott a szüleinek, akik hitetlenkedve rám nem néztek. Gyorsan elindultam mielőtt elkergetnének. Most vettem észre miután feleszméltem a bambulásból, hogy milyen hideg van. Még jobban összehúztam a kabátom, bár semmit sem segített. A vékony szövetkabátom, amit már évekkel ezelőtt kinőtem. A lábam alatt ropogott a hó, ezt szeretem, olyan jó érzés érezni ahogy ropog a lábam alatt és hallom utánozhatatlan hangját. Csak ne lenne ennyire hideg! De most nem törődtem vele, hogy a kicsi cipőm beázott, az az egy zoknim elázott, a lábam átfagyott a talpamról nem is beszélve, a mellkasom remegett a hidegtől. Eszembe jutott milyen jó lenne, ha meglenne mind a két zoknim. Nem csak azért, mert anyukámtól kaptam, hanem mert akkor talán nem fáznék ennyire. Remélem nem lesz tüdőgyulladásom. Elkezdett havazni, a bokáig érő hó most még nagyobb lesz.
Csak jártam az utcákat a karácsonyi fények között néha fel-fel nézve. Már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Elhaladtam egy ház előtt, mentem volna tovább, de kiszűrődött a szép zongora hangja. Ez késztetett maradásra. Visszasétáltam a ház ablakához, hogy lássam ki zongorázik ilyen szépen. A nappaliban egy középkorú házaspár volt. A férfi zongorázta az ismerős dallamokat. Miközben felesége, egy igen szép asszony, kísérte énekhangjával. Ez a kedvenc énekem. Ezt mindig a karácsonyfa alatt énekeltük a családommal, egész este énekeltünk mindenféle karácsonyi dalokat. Ilyenkor felszabadultnak éreztem magam, mintha nem egy szegény, koszos lány lennék, hanem egy éneklő felszabadult fiatal nő a családjával, akik hisznek a karácsonyi csodában. Közben a lakást betölti a bejgli csodás illata és minden tökéletes. De azóta minden megváltozott, a karácsonyba fektetett hitem, a remény. Mindig álmodtam egy helyről, ahol nem kell aggódni a holnap gondja miatt.
Elkezdtem dúdolni majd énekelni a dalokat, amiket bent énekeltek a karácsonyfa körül. Hát az a karácsonyfa, de gyönyörű! Ilyet még nem láttam, még a házakba benézve sem. A fán fényfüzérek ölelték körül továbbá az arany, zöld és kék színben pompázó boákkal együtt. Az ágakat színben és méretben különböző gömbök, angyalkák díszítettek. És csúcsdísz egy hatalmas ragyogó csillag, aminek a szélét szintén fényfüzérek ragyogtak be. A fa aljára nézve megint csak okom volt a csodálkozásra. Színes, ízléses csomagolópapírba bújtatott ajándékok rejtőztek meg. A nappali sem maradt díszítetlenül. Itt is találhatóak fényfüzérek, boák, angyalok. Arra lettem figyelmes, hogy az énekhangom betölti az üres utcát és újra felszabadultnak érzem magam, amire évek óta nem került sor. Elképzeltem az otthonomat, az igazi otthonomat, ahol a karácsonyfánál énekeltünk teljes erőből, tiszta szívből miközben édesanyám átkarolta a vállamat és amikor összenéztünk elmosolyodtunk. Ezúttal nem gondoltam arra, hogy ez az idei karácsony más, mert anyukám már sosem karolhat át, sosem éneklünk már együtt. Egyszerűen csak behunytam a szemem és élveztem az emlékeket és a dallamot. Átjárt a karácsony szelleme. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy nyílik a bejárat ajtó és a nő lépett ki rajta. Annyira belemerültem a gondolataimba meg a dalba, hogy elszaladni sem tudtam. Most meg egyszerűen nem akartam. Életemben először nem akartam menekülni emberek elől. Kedvesen rám mosolygott és beinvitált a házba. Félve indultam el. Majd eszembe jutott valami. Apukám mondta, hogy ha valamire készülök, de nagyon félek akkor csak 20 másodperc bátorságra van szükség. Neki is csak 20 másodpercre volt szüksége amikor megkérte anyukám kezét. Most is csak erre volt szükségem. Bementem a házba. Az előszobában álltam és nem tudtam mit kezdeni magammal. A szép hölgy levette a kabátom és felakasztotta a fogasra. A cipőmet odatettem alá. Bementünk a napaliba, ahol továbbra is zongora hangja töltötte be a szobát.
Hogy hívnak kicsikém? – kérdezte kedvesen a nő.
Kathryn Scott – válaszoltam félénken.
Nos Katrhyn, az én nevem Susan Parker és ő – mutat a férfira – John Parker. És nagyon szép hangod van – mutatkozott be.
Éhes vagy? Susannel karácsonykor mindig először éneklünk aztán eszünk és őszintén szólva innen érzem a sült kacsa comb illatát – mondta nevetve a férfi, amire csak egy bólintás volt a válaszom.
Kézen fogva bevezettek az ebédlőbe és az asztalon annyi étel volt, amennyit életemben nem láttam. Leülünk az asztalhoz, de nem merek enni. Biztatóan rám mosolyognak. Óvatosan kanalazni kezdtem a levest. Nagyon finom volt. De a gyomrom nem szokott hozzá ennyi, illetve ilyen ételek fogyasztásához. Kevés levest ettem csak, hogy tudjak mást is enni. Majd elérkezett a várva várt kacsacomb elfogyasztása. Hát az a kacsa! Az egyszerűen gyönyörű! A bőre szép pecsenye piros és látszatra is ropogós. Ez volt életem első kacsa combja. Sőt ez volt életem első olyan vacsorája, ahol a karácsonykor ennyi étel van. Desszert is volt, sült alma dióval. Nagyon jól éreztem magam. Beszélgettünk, nevettünk, vagy csak élveztük a csodás ízeket.
A vacsora végeztével a konyhába folytatódott az utunk. Susan elővett 3 bögrét és hozzálátott a kakaó elkészítéséhez. A forró csokoládéval tele bögrékkel mentünk a napaliba a kandalló elé, beszélgetni miközben azt kortyolgattuk. Fantasztikus íz. Ez olyan, amit nem lehet elképzelni, mert jobb. Sokkal jobb, mint a képzeletemben. Nem olyan, mint a vanília, vagy a vattacukor, hanem más. De ezt nem tudom szavakba önteni, talán olyan, mint a karácsonyi csoda íze. Meleg és olyan mintha valaki átölelne, boldog leszek tőle és különlegesen édes. Különleges, akárcsak ez a karácsony. Szerintem tudta Susan és John, hogy ez volt életem első csokoládéja. Nem néztek rám szánakozva, hanem szeretetet láttam a szemükben. Nagyon jól esett. Utoljára ilyen pillantást a szüleimtől kaptam.
Egész éjjel beszélgettünk. Beszéltünk Steveről, a szüleimről. Nagyon sok mindenről és ők is beszéltek a múltról és hogyan tették túl magukat rajta. Kiderült, hogy mindig is akartak gyermeket, de nem adatott meg nekik. Mindig sajnálta Susan, hogy a maciját, ami a zongora tetején pihent, nem adhatta gyermekének és nem fejezhette ki szeretetét.
Sokáig beszélgettünk, a fotelben, a kandalló előtt aludtam el. Csodálatos álmom volt. Azt álmodtam, hogy haza értem, és a szüleim is velem vannak. Reggel már tudtam, hogy velem is vannak. A szívemben.
Azóta tíz év telt el. És az árvaházban nevelek hat gyermeket. Igazi kis ördögfiókák, de nagyon szeretem őket. Igyekszem olyan szeretettel nevelni és gondoskodni róluk, amiben én is részesültem. És elkezdtem íróként itthonról dolgozni. Főleg gyermekmeséket írok, de szilveszterkor megjelenik az első regényem. Tíz évvel ezelőtt karácsonykor Susan és John örökbe fogadott amiért nagyon hálás vagyok. Minden évben hoznak ételt és ajándékokat a gyerekeknek. Elterjedt a városban a történetem és Parkerék jószívűsége és mindenki adott valamit az árva gyermekeknek. Annyi adományt kaptunk, hogy az árvaházat felújítottuk. Alapítottam egy kórust és együtt éneklünk az utcán és a templomban. Abban az évben Miss Peterson szíve meglágyult és új személyiségét mindenki megszerette. Olyan mintha őt is átjárta volna a karácsony szelleme. Nagyon jóban vagyunk, sőt tanácsot is kérek tőle. Nem hittem volna, hogy ebben a kis városkában ilyen önzetlen cselekedethez folyamodnak a lakosok. Tudom, hogy a szüleim most büszkék lennének rám és mindig eszerint cselekszem.
Vége

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük