Le hunja szemét
a kék aurora
Távolodik a fellegekkel
egy fájó sóhaj
Csillaglepel borul a kertre,
mint fátyol
Betakar minden virágomat
Csend van,
Nincs már szív, nincs dobbanása
Ám, messziről szólít egy hang,
Távolból hallom felcsendülő dallamát hangodnak
Szétszórja újra és újra
Fénysugarát ontja a hold
Megcsillan előttem sok emlékem
Szakadatlanul kísért a múlt
Elsuhan egy kényes kacaj
Rám mosolyog az undok
Néma már az is,
Mi egykor oly' nagyon zajos volt
Lopott idő,
S még ezernyi eltemetett pillanat
Még érzem,
A csókok százszor is
belém martak
Elszállt lelkem vágya,
Többé nem tér vissza
Kihunyt fényem,
Most ékesítik sötét árnyak
Eldobva, eltiporva
Aj, de meggyötörve él
Mégis remél, hogy a sors
Nem állít több akadályt elé
Talán, nem kell bús szomorúság,
A fájdalom, a magány
Hisz’ van itt fenséges természet,
Tengernyi a virág
Szirmain lepereg
egy parányi csepp,
A kihűlt, fáradt könny
Lesz pillanat,
melyben enyém lesz,
A keserűség, s az öröm
A bolyhos alkonyon
táncol szívem,
Benne minden gondolatom
Ott leszek én minden éjszakán,
Csak éberen álmodom.
By: CS.H.
