Interjú

Karrierépítés külföldön – interjú Fodor Szabival

  • Milyen okból költöztél ki 2016-ban Németországba? Volt konkrét célod?
  • Igazából nem volt célom, és különösebben nem is akartam kiköltözni korábban. Persze, külföld mindig is egy vonzó dolog volt, gondoltam rá párszor, mi lenne ha… de a nyelvtudásom miatt elvetettem sokáig. Nővérem egy programmal kiment egy évvel korábban, és csak pozitív tapasztalatai voltak, így végül úgy döntöttem én is megpróbálom, vesztenivalóm nincs. Teljesen spontán volt. Éppen hazakerültem Pestről, és Kecskeméten kerestem munkát. Itthon céltalan fiatal voltam, és a lehetőségek leredukálódtak.
  • Mivel foglalkoztál Pesten?
  • Mindennel, amivel egy pályakezdő fiatal foglalkozhat. Az összes kereskedelmi munkakörben – árufeltöltőtől a boltvezetőig – dolgoztam. Erdészetibe jártam, majd Kommunikáció és Médiatudományra jelentkeztem a Dunaújvárosi Egyetemen, és a levelezős suli mellett Pestre jártam dolgozni. Fél év után a Milton Friedman Egyetemre átmentem Marketingkommunikációra. OKJ-n elvégeztem a Logisztikai szakügyintézőt. Nagyon jó munkahelyem volt, azonban megszűnt,és utána nem tudtam fenntartani magam, így hazaköltöztem. Egy év után jött a felhívás a programra, és nem gondolkoztam rajta, jelentkeztem. Ezután nyelvsuliba kezdtem el járni, és németből B1-es 90% feletti nyelvvizsgát tettem. Ahhoz, hogy a diplomámat a kezemben tarthassam, már csak egy C1-es nyelvvizsga hiányzik. ((A nyelvtudásommal nem lenne baj, meglenne, csak eddig nem volt rá időm és huzalmam. Itthon nem találtam a helyem.))
  • Hogy jött a gondolat, hogy betegápoló szeretnél lenni? A média és a betegápolás eléggé messze áll egymástól, persze azonkívül, hogy emberekkel foglalkozol.
  • Az említett programon belül jelentkeztem a betegápoló szakmára. Ez a program külföldieknek biztosít Németországban először képzést, majd munkát. Először nagy félelmeim voltak a nyelv és a szakma miatt. Az volt a fejemben nekem is, mint minden laikusnak: fürdetés, etetés stb. Persze ezek nem a szép részei a szakmának. Szerencsére nagyon jó kollégáim voltak, akik nem a hideg vízbe dobtak bele. Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik miatt ebben a szakmában kötöttem ki és persze az életnek is. Akkora személyiségfejlődésen estem át, és annyi mindent tanultam, amit szerintem más szakmában nem tudtam volna elérni. A hároméves képzés második évében jöttem rá, hogy szükség van ránk, sosem leszek munkanélkül, és rengeteg lehetőség van fejlődni. Egyáltalán nem kilátástalan betegápolónak lenni, van benne lehetőség. Én is azt mondanám magamra, hogy folyamatos fejlődésben vagyok. Négy évvel ezelőtt egy borzasztóan bezárkozott fiatal voltam,  mostmár ez teljesen az ellentétére fordult át, nincsenek ilyesfajta gondjaim. 
  • Nem volt egyszerű… 15-en jöttünk ki Berlinbe, 8-an kezdhettük el és 5-en fejeztük be az oktatást. Az érettségi alapfeltétel az ilyesfajta Ausbildungoknál. (német:képzés – a szerk.) Ez a 3 év nagyon nehéz, a nyelv és a tantárgyak miatt is. Most visszagondolva, nem tudom, hogyan csináltam. Az első három hónap csak suli és intenzív nyelvoktatás. Utána 2 hét suli, 2 hét gyakorlat. Itt a legtöbb ilyen jellegű kurzus duálisan zajlik. Az oktatóink felkészültek voltak, olyan személyek, akik mind a gyakorlatban mind az elméletben maximálisan ott voltak. A probléma az volt, hogy annyian kiestek az osztályokból, illetve jelentkező hiányában sok osztály nem is indult, hogy a mi intézményünket nem érte meg üzemeltetni. Ez az intézmény külföldieknek, migrációs hátterű embereknek indított kurzusokat, ezt hozzá kell tennem. Aztán átkerültünk egy anyanyelvi német csapathoz, ez egy borzasztó nagy törés volt, mert a mi nyelvtudásunk még viszonylag kevés volt. Továbbá ez az osztály a tananyaggal fél évvel előrébb járt. Itt a osztály fele feladta a képzést, inkább elköltöztek, másba kezdtek. Többen mondták anno nekem is, hogy inkább menjek el dolgozni, meg ebben a duális képzésben az első évben nem túl jól kerestem. Elmehettem volna a Pennybe és ülhettem volna a kassza mögött nettó 1800€-ért, de mindig úgy voltam vele, hogy a szakma az kell. Ha nincs szakmád a német munkaerőpiacon nincs esélyed. Ezt a programot egy ugródeszkának tekintettem, ugyanis itt kint Berlinben képtelenség a nulláról elkezdeni. 
fotó: Frederic Schweizer, Aline Klett
  • Voltak nehézségek a kinti életed elején, amikre mai napig emlékszel?
  • A perfekcionizmusomból kifolyólag én mindig próbáltam nyelvtanilag helyes, akár anyanyelvi szintű beadandókat írni a suli alatt. Az integráció számomra kicsit nehéz volt, azonban a mostani énemmel kinevetném az akkori Szabit. Magyarország és Németország között személyes véleményem szerint nincs túl nagy különbség, sem kulturális, sem társadalmi tekintetben. Az első hónapok nehezek voltak számomra… Van egy használható nyelvtudásod, úgy érzed magabiztosan beszéled a nyelvet és jön egy feladat: nyiss bankszámlát. Még a mai napig emlékszem rá, hogy remegő lábbal álltam az ügyintéző hölgy előtt…
  • Tüdőklinikán dolgozol, hihetetlenül megterhelő a munkaköröd, mind lelkileg és fizikailag is, hogyan kezeled, dolgozod fel?
  • Az elején borzasztó sok “burn out” élményem volt. Most inkább fizikailag vagyok fáradt, hihetetlenül sok ember hiányzik. Egyre többen mennek nyugdíjba, és egyre kevesebb fiatal választja ezt a szakmát. Konkrétan ezt úgy tapasztalod, hogy bemész reggel és mondják, hogy akkor ma két ember nem jön, mert betegek, és akkor ott állsz egyedül. Neked ugyanúgy el kell látnod a pácienseket/betegeket még akkor is, ha hárman kellene elvégeznetek azt a munka mennyiséget, és senki nem kérdezi meg, jól vagy-e. Nyilván ez az eset elég drasztikus, de előfordul. Nemrég változtattam a szerződésemen, jelenleg több szakosztályt próbálok ki. Szerződes szerint egy tüdőklinikán dolgozom, éber kómás és lélegeztető gépen lévő betegekkel. A cégnek több kórháza is van Berlinben, így van lehetőségem egy hetet itt, egy hetet ott dolgozni. Ezt magam miatt csinálom, mert érdekel és szeretnék tovább fejlődni. Most három napot voltam a sebészeten, utána négy nap plasztikai sebészet, végül egy napot tüdőcentrumban. Nehéz, mert minden osztály más kompetenciát követel meg, míg a tüdőklinikán sokat bánunk számokkal,például a gyógyszeradagok kiszámításánál, addig a sebészeten forgatni kell, és segíteni a frissen műtött betegeket, illetve sebkezelesi feladatokat kell ellátnunk. Nehéz és kimerítő, de a célom mégis megmutatni mi a szakma szép oldala. Köszönettel tartozom, hogy olyan szakmában dolgozhatok ahol embereken segíthetek. Amikor még itthon éltem és a kiskereskedelemben dolgoztam senki nem köszönte meg, hogy kiraktam a kakaót a harmadik polcra. Itt megbecsülve érzem magam, miközben teszek a közös jóért. Ezenkívül pozítívum még az óriási jellemfejlődésem, amit ennek a szakmának is köszönhetek. Annyi jó dolog történik nap mint nap, például múltkor készítettem kakaót az egyik betegnek, és annyira boldog volt, hiszen évek óta senki nem kérdezte meg tőle, mit is kér. Hihetetlen érzes, ha egy embert ilyen csekély dologgal boldoggá tudsz tenni. Ez nekem is borzasztó jó érzés. Dolgozhatnék bankban is, eladni az összes fajta hitelt, de az nem tenne boldoggá.
  • Most jut eszembe, ebben az évben volt eddig két passzív eutanáziás esetem. Nyilvánvalóan most azt gondolod, mi lehet ebben a szép és pozitív. Az utóbbi nemrégiben volt, egy 26 éves fiatal srác, aki egy ismert betegsegben (ALS) szenvedett. A betegség előrehaladtával tulajdonképpen a testedbe zárva élsz. Először a mozgás, később az evés nem megy. A végén már semmit nem tudsz professzionális segítségnyújtás nélkül megcsinálni, mégis szellemileg ott vagy. Hallasz mindent, kommunikálni egy számítógépen keresztül tudsz, a szemeid segítségével. Ebben az esetben én magam is feltettem a kérdést? Élet ez így? Jót teszek ezzel a betegnek? Később maga a beteg fordult az orvosok és felénk az ápolók fele egy kéréssel: “kapcsoljuk le a gépeket”. Nyilvánvaló ez nem ilyen egyszerű. Rengeteg háttérmunka, etikai megbeszéles stb. zajlik le a háttérben. Végül eljött a nap. Ezt nehéz elmondani, mindenki ott volt, az egész család, és megkönnyebbülés látszott rajtuk. Ekkor jöttem rá, hogy a halál nem csak negatív dolog lehet, hanem pozitív is. Egyfajta megkönnyebbülés. Megkönnyebbülés a betegnek a fenti esetet figyelembe veve, illetve a családnak. Tudni, hogy a szenvedés véget ér. A szerettei mai napig visszajárnak ajándékcsomagokkal az osztályra.

  • A koronavírus iszanyatosan leterhelte az egészségügyet. Te hogy éled meg ezt az egész helyzetet?
  • Most a korona alatt szintén látszik, hogy mekkora szükség is van ránk. A német állam nagyon felkészült már az első hullámra is, ennek megfelelően nekünk is több továbbképzésen kellett részt vennünk. Először nem gondoltam erre a vírusra komolyan, úgy voltam vele, ez is csak egy influenza, aztán tele lett az osztályunk. Szerencsére most már nincs koronavírus-fertőzött az osztályon. Változás mindenféleképpen  az, hogy sokkal összetartóbb lett a csapatunk. 

  • A munkaköröd lelkileg is megterhelő. Hogy kezeled ezeket a terheket?
  • Ami fontos, a professzionális ápolás,  különben tönkremész a szakmában lelkileg. Ezt a suli tökéletesen megtanítja. Ami még fontos az empatikusság és a továbbképzés.
  • Azt gondolom itthon az ápolók nincsenek megbecsülve eléggé, Németországban is ez a helyzet? Hogyan lehetne vonzóbbá tenni ezt a munkakört, a szakemberhiányt “orvosolni”?
  • Most rengeteg reklámfilmet látok itt kint. Ezek azt mutatják be, hogy egy ápoló munkája éppen olyan fontos, mint az orvosé. Ezt én is tapasztalom folyamatosan, hogy úgymond egy vállszélességben vagyunk velük. Ők megteszik a viziteket, azonban rajtunk van a felelősség, ami a gyógyszeradagolást és a komplett ellátást illeti. Sok helyzetben nekünk kell mérlegelni. Ez egyfajta szimbiózis, hiszen az orvosoknak szükségük van ránk, és ez fordítva is igaz. Vannak az úgynevezett Pflegehelferek (segédápolók), akik az olyasfajta munkát látják el, mint a fürdetés, így nem minket, szakképzett ápolókat terhelnek az ilyesfajta munkákkal. Van szervizes kollégánk is, aki azért felel, hogy hozza azt, amit a vendég kíván, italt, ételt, és felel az ágynemű cseréért. Egyre többször érzem, hogy megbecsülést kapunk. Azt, hogy a kompetenciáim elismerést kapnak. A fiataloknak pedig, amit meg kellene mutatni, hogy ez a szakma szerteágazó, és mindig van hova fejlődni. Elkezded, és nincs megállás. Egyik lehetőség jön a másik után. Ami még fontos; nem keresünk keveset. Dolgoztam idősek otthonában, hiszen én erre az irányra specializálódtam, de a kórházat jobban szeretem, mióta itt vagyok. 
  • Ebben a kérdésben igazából a politikának is nagy szerepe van.
  • 2019-ben Berlin legjobb ápoló gyakornoka lettél és beneveztek a Deutschlands beliebtester Pflegeprofis versenyén is. Tudnál mesélni milyen érzés volt, elnyerni egy ilyen díjat, és jelöltnek lenni egy országos versenyen?
  • Van itt egy privát biztosító egyesület, ahol a kollégák neveznek be, vagy te saját magadat is tudod nevezni. Meg kell írni a történeted, miért gondolod, hogy te lennél méltó a díjra. Nekem ezt a kolléganőm intézte, nem tudtam azt, hogy ő nevez engem. Azt írta, hogy én a csapat legpozitívabb tagja vagyok, remélem ez az életszemléletem megmarad, és negyven év múlva is ilyen leszek. Mai napig nem hiszem el igazából, nagyon örültem. Szimpátiaszavazás van ebben a versenyben, és végül annyi szavazatot kaptam, hogy megnyertem Berlin legjobb ápolója címet 2019-ben. A következő forduló már országos volt, nem nyertem, de nem is volt célom. Volt egy masik bajororszagi jelölt, neki szurkoltam. Kórházban dolgozott, és borzasztóan leterhelt volt a lány pszichésen, és nagyon nehéz szakága volt. Így amikor megnyerte az országos versenyt, annyira örültem, hogy ő kapta a díjat.
  • A Magyarországra visszaköltözés gondolata foglalkoztat?
  • Nem szeretnék visszatérni hosszabb időre. Szeretném az ápolást más országokban kipróbálni, de Magyarország nekem nem opció a jövőben. Jól érzem itt magam. A kettős állampolgárságon gondolkodom, amit a jövőben szeretnék megszerezni. 
  • Milyen a Berlini élet, mesélnél hogyan élsz ebben a világvárosban?
  • Berlin egy pezsgő város, és igazán multikulti, élhető, nyitott és a maga módján szép. Itt is sok szocialista épület maradt, ami mondjuk Szolnokra emlékeztet, azonban több kerület is van, és valahol úgy érzed magad mintha Törökországban lennél, máshol pedig, mint Párizs. A pandémia óta az élet nagyon ellaposodott, és Berlin arca így eltűnt. A város most borzasztóan üres. Ugye elég sok külföldi is van, hiszen egy német viszonylatban relatív olcsó hely, és persze, csak a főváros. Szerintem nincs másik ilyen európai nagyváros, mint Berlin, ahol ennyi nyelv, ennyi fajta és nemzetiségű ember él együtt. Rengeteget tudsz tanulni, hihetetlen élettörténetek vannak. A németek is mondják, Berlin az Berlin. Nem Németország hanem egy más hely. Az egyetemek, a lehetőségek és programok rengeteg külföldit csalogatnak. 

  • Mit érzel, elérted azt, amit gyerekként, vagy fiatalként kitűztél?
  • Abszolút! Vannak még céljaim, amik a személyiségemet érintik, azonban úgy érzem, megérkeztem.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük