Irodalom

Pulzus

Elizabeth White, 17 éves, leukémia. Ez a felirat található a kórházi szalagomon, amit görgetek a csuklóm körül. Miközben nézem a kórterem ablakából a novemberi délután havazását. Igazán ironikus, hogy novemberben talán decemberben is esik a hó, de hogy karácsonykor azt már nem. Ilyen semmitmondó gondolatokkal vonom el a figyelmem itt létem okáról. Leukémia. Nem játék, ahogy a kemoterápia sem. Szinte folyamatosan fáradt vagyok, de nem tudom, hogy a megterhelő kezelés miatt vagy mert, a betegségem kezd legyőzni.

Mit ne mondjak, nehéz évem volt. És talán a következő is az lesz, ha lesz… Emlékszem, hogy egy hétfői napon éppen ültem földrajz órán amikor anyukám üzenetet írt, hogy apukám kórházban van. És mintha a percek kiestek volna, gondolataim csak úgy cikáztak, apukám körül miközben szaladtam. Sose voltam jó futó, rövid, illetve hosszú távon sem. Azonban hirtelen ez nem számított. Csak szaladtam és szaladtam. Néha dudák szólaltak meg, néha a fellökött járókelők adtak hangot bosszankodásuknak. De én ezzel nem törődve értem úticélom végéhez. Anyukámat a váróban találtam meg, zokogva. Együtt vártuk az orvost. A percek le lassultak és egy örökkévalóságnak tűnt mire feltűnt egy sebész.

Egy műtősruhában lévő sebész lépett hozzánk, akinek a nadrágja és még a cipője is véres volt. Bizonyára apám vére. Majd elmondta, hogy belsővérzése volt, valamint üvegszilánkok voltak a testében amiatt sok vért vesztett. Nagyon sokat, és végül nem bírta a szíve. Tudom, hogy halálesetnél a sebésznek ki kell mondania, hogy xy meghalt. És ez a rettegett mondat elhagyta Dr. Linson száját. Nem tudtam felfogni, ott visszhangzott a mondat a fejemben, de az agyam nem bírta felfogni a szavak jelentését. Nem, nem, az nem lehet. Csak ezek a gondolatok jártak a fejemben. És akkor is elméletek lepték el az agyamat. Biztos egy álom, tudom, hogy őrültségeket álmodok, de ennyire… Végül is álom, egy rémálom. Elkapott a sírógörcs és mintha kitépték volna a mellkasom, el sem tudtam képzelni anya mit élhet át. A szerelme halt meg, a másik fele, a férje.

Hiányzik ahogy minden hétfő reggel felidegesít, kérdezi ,hogy bevettem-e a vitaminokat, hiányoznak a közös kutyasétáltatások, hiányzik, hogy nem esszük meg a tükörtojást, amit sunyiban készített nekem míg tanultam, még az idegesítő bökdösése is hiányzik (szerinte aranyosan ugrok fel minden alaklommal). Hiánya ürességet képez a mellkasomban és csontig mar. A fejemben van a hangja mintha hangfelvétel volna. És elkeserít, hogy nem hallom többször. Anyával még több időt töltök el, együtt sikerül megemészteni, csak jött az élettől még egy pofon. Ha jobban belegondolunk mindig a szeretteink szenvednek a legtöbbet. Ők vannak kikészülve idegileg a kórház várójában, őket kapja el a sírógörcs a temetőben, ők szomorodnak el minden hozzá kapcsolható emléken.

Az utána lévő napok teljesen összemosódtak. Nem ettem, mert mintha ragasztós gombóc lett volna. Sok regényt olvastam már amiben hasonló kifejezés volt, de nem tudtam mennyire rossz, csak elképzeltem. Alig ittam, anya tuszkolta belém azt a pár kortyot is. Hasonlóképpen teltek a napjai neki is. Közben szerveztük a temetést. Hamvasztás volt, de inkább nem részlétezem. Hallottam már, és egyet is értek azzal az elvvel, hogy ha egyszer összetörsz, utána tízszer addig tart összeszedni magad. De ilyen esetben nem összetörni, szinte lehetetlen. Egymást támogatva éldegéltünk. Egy idő után az iskolában javultak a jegyeim. Hiszem addig is levoltak foglalva a gondolataim. Éjszaka sem volt nyugtom, vagy kívülállóként láttam, mint egy filmet a balesetetről vagy azt álmodtam/álmodom, hogy a műtőben vagyok, ahol az éltéért küzdenek az orvosok. Majd az a gép, ami eddig a pulzust és a vérnyomást mutatta elkezd sípolni, miközben egy vízszintest vonal van a végén kérdőjellel. Azóta a nap óta gyűlölőm a kórházakat, pedig sebész akartam lenni. Már nem, de itt vagyok 17 évesen egy emelt biosz érettségi előtt, halálos betegséggel, és kórházban.

Fél évvel később azt vettem észre, hogy sokkal fáradékonyabb lettem, sápadt is és hullott a hajam. De azt gondoltam, hogy biztos a kialvatlanság miatt van, keveset alszom és nem is pihentető. Bizonyítékul szolgált már fél éve a sötét karika a szemem alatt. Azonban elkezdtem hányni, mentünk orvoshoz, akik vért vettek, és végül kaptam egy hírt, egy újabb törést az életemben, sajnálkozó pillantásokat és egy fertőtlenítőben úszó kórtermet.

Az ember fejében sok mindent másképp kezdünk látni. Jobban élvezem a napsütést a kórház kertjében vagy a parkban. Jobban esik a madarak dallamos hangja. Többször is járt már gondolatom halál és a betegségem körül. Többféleképpen is fellehet fogni. Az éremnek is két oldala van.

Halál, halálos betegség. Kemény téma. Még régen amikor minden rendben volt elképzeltem mi lenne, ha egyszer az orvos közli velem, hogy halálos beteg vagyok. A fene se gondolta volna, hogy ez meg is történik. Mit teszek, mi lenne a gondolatom. Mindig az lett a vége a gondolatmenetemnek, hogy küzdenék és világot akarnék látni. Ez most sem változott. De most éppen gyenge vagyok így nem mehetek, de a küzdés ott van bennem. Minden emberben ott van az a jellegzetes küzdés, avagy élni akarás. Nem adom fel, csak azért is nem fog legyőzni a rohadt rák. Korábbi elméletem volt, hogy a test és a lélek között van egy kapcsolat. Például, ha élni akarsz, küzdeni fogsz, nem adod fel, sikerülhet. Persze lehet, hogy ettől még elveszted a háborút, de legalább megpróbáltad. Viszont meglepő módon nem félek a haláltól, mindenki meghal egyszer. Csak a szomorú az, amikor még annyi mindent csinálnál még az életben, de beteg vagy. És az emberek, akik folyamatosan melletted állnak már nincsenek többé. Miért is nem félek a haláltól? Talán mert, igazából bármikor meghalhat bárki, elég, ha egyszer nem figyelsz oda. Elcsap a busz, lelőnek, műtét közben, félrenyelsz, bármikor. Csak én kaptam egy időzített bombát, de még van esély hatástalanítani.

Csak én marattam anyukámnak. Réges régen mondta anya, hogy apával egyszerre akar meghalni, követni a sírba. De itt van, megjegyzem örülök neki, csak attól félek, hogy engem elveszít és már benne is van abban a híres nagy gödörben, amelyről nehezen lehet kimászni.

Az az ötletem, hogy a jelenlegi helyzetemről elvonom a figyelmem csúfos kudarcot vall. Merengésemből egy lövés és egy hangos sikoly rángat ki. Gyorsan előkapom a telefonom, hogy írjak anyának, hogy ma ne jöjjön be a kórházba semmi képpen se. Nagyon jól tudtam mi játszódott le a földszinten. Egy fegyveres fazon ólálkodik a kórházban, valakit keres. Persze meglehet, hogy csak túl sok filmet néztem.

  • Dr. Schmidt hol vagy? Gyere elő, hogy ne kelljen még több embert lelőnöm miattad – kiabálja. Az ideg- és agysebészt keresi. Hát ő az orvosom úgyhogy jó lenne, ha nem halna meg. Jó sebész, a legjobb a kórházban, sok olyan ember életét mentette meg akik utolsó mentsvárként jönnek hozzá. Mindig életvidám, tipikusan olyan ember hogyha rád mosolyog önkéntelenül te neked is a szád szélén van egy mosoly.

Kétségbeesett futások zaja csapta meg a fülem. Egy nővér futott be hozzám és köt le az infúzióról. Arról magyarázott, hogy átvisznek hamarosan egy másik kórházba és nem lesz semmi baj. De kérem szépen ez nem létezik, hogy Elizabeth Whitenak ekkora szerencséje legyen. A nővér ment volna tovább, de hallottunk egy liftnek a kattanását, amely azt jelenti, hogy a mi szintünkön van. A nővért a mosdóba hessegettem, hogy bújjon el. És van egy kicsi ablak, hátha ki tud mászni. Épphogy becsukódott az ajtó, léptek, a hangos idegen léptei egyre erősebbek végül megállt. Az én ajtóm előtt. Azonban nem sokáig maradt csukva az ajtó, kínzó lassúsággal lép egyre beljebb majd megtorpan és rámfogta a revolverjét. Két lehetőség van. Az egyik, hogy gondolkodás nélkül lepuffant, és akkor nem a rák öl meg hanem egy fegyveres gyilkos. De annyi előnye van, hogy gyors halál, azért az mégiscsak jobb. A másik lehetőség jóval kockázatosabb, fordított pszichológia, beszéltetnem kell.

  • Öhm elnézést, segíthetek? – kérdeztem, tetetett magabiztosággal.
  • Dr. Schmidtet keresem, tudod hol van? Ismered? – kérdezte.
  • Ő az orvosom, de ebédszünete volt csak feltételezem elbújt vagy nem tudom. Ma jött volna be tájékoztatni az eredményekről – hadartam. Nem tudom melyik a jobb, ha tudom, hogy hol van, vagy ha nem tudok semmit.
  • Szóval nem tudod mi? Na jó akkor megvárom. És miért vagy itt? – érdeklődik.
  • Leukémiás vagyok és ő az orvosom, kemón vagyok – kezdem óvatosan. Egy rossz szó és az én gépem fog sípolni ebben biztos vagyok.
  • Hány éves vagy te? – bombázott újra kérdéseivel.
  • 17, idén érettségiznék – válaszoltam továbbra is félénken.
  • Fiatal vagy, de miért feltételes módban beszélsz? Bár, ha megöllek nem érettségizel szóval igazad van – elnevette magát – Nem félsz attól, hogy megöllek? – kérdezte.
  • Nem – amikor kimondom meghökken – Nem, mert már rég megtehetted volna – mondtam kicsit magabiztosabban mire a fejemre céloz a revolverjével.
  • Mondj egy okot amiért ne öljelek meg – kérte. Jobban belegondolva nem tudok.
  • Nem magam miatt, hanem mert ha elkap a rendőrség legalább gyilkosság miatt nem ülsz. Feltéve, hogy a földszinten nem öltél meg senkit. Továbbá tulajdonképpen egyformák vagyunk– közöltem. Meglepett képet vágott, de egy félmosoly ott bujkált a szája szélén.
  • Elléggé felvágták a nyelvedet kisasszony meg kell hagyni. Nem vagyunk egyformák, hiszen rád fogom a pisztolyom, meg is ölhetlek. Te nem vagy ebben a helyzetben – megint elnevette magát és ujjait szorosan a pisztolyra tette.
  • Nem véletlenül tévedtél a szobámba és az ember nem a hirtelen rájövő 5 perc miatt jön egy kórházba lövöldözni. Szóval mi a te történeted? – kérdeztem, de egyszer csak éreztem ahogy az állam állá helyezte a csövet, megijedtem, de igyekeztem nem kimutatni.
  • Nagyon bátor vagy azt tényleg meg kell hagyni, ez lesz a végzeted egyszer. Hogy mi a történetem? Semmi közöd hozzá, de mivel kíváncsivá tettél ezzel az „egyformák vagyunk” hülyeségeddel ezért elmondom, ha te is – nyújtja a kezét, amit el is fogadok, a neheze megvan. Most már csaknem akar megölni. Remélem. Bár a fegyverrel még mindig farkasszemet nézek.
  • A feleségemnek két hónapja egy nehéz agyműtétje volt. Eredetileg abban a hónapnak az elején lett volna a műtét, de valami tömegbaleset miatt folyamatosan elhalasztották – kezdte a mesélést. Hallottam a balesetről, egy sétahajó elsüllyedt és volt egy kis lövöldözés is. – A műtét napján csapzottan bejött Dr. Schmidt, hogy majd másnap lesz a műtét ezúttal tényleg, de a feleségem nagyon erősködött a műtét miatt, próbáltam halasztásra bírni, de Susan mindig is ilyen volt. Ha valamit a fejébe vett nem lehetett nemet mondani és végül aznap éjjel meg is műtötték. De a doki nagyon kimerült volt, de megcsinálta. Ám valami apró hibát vétett és a kedvesem agya összeomlott. Agyhalott lett. Csak a gépek tartották életben. Arra köteleztek, hogy adjam beleegyezésem, hogy lekapcsolják. Ellenkeztem, de Susan még írásba is adta, már tíz éve, hogy ilyen esetben nem akar élni. Jogászokkal átbeszéltük, de mindegyik ugyanazt mondta és lekapcsolták. Ott hallgattam ahogy a gép sípolni kezd. És a kedvencem – itt hisztérikus kacagásba kezdett – hogy a sebész egy amatőr hibát vétett. Miért? Mert nem volt elég kipihent. Emiatt halt meg a másik felem. Akkora fájdalmat okozott, hogy elkezdtem lőni járni és itt vagyok. Meg akarom ölni. Hallod Dr. Schmidt meg foglak ölni! – az utolsó mondatokat kiabálta, de szerintem nem hallotta – Ez volt a szobája.
  • Részvétem, és tényleg nagyon dühítő eset, de ha megölöd akkor sem oldasz meg semmit. Mellesleg ő az orvosom, ő az egyetlen sebész, aki fiatal, vicces és még jó is. Elhiszem, hogy fáj, de ha minden haláleset után az egyik családtag megöli az orvost az nagy baj lenne. Így is nagy a hiány – próbáltam menteni szegényt.
  • Ne őt védd, lehet, hogy igazad van, de akkor is megölte a feleségem– dörrent rám – Szóval mi a te történeted?
  • Nos novemberben éppen órán ültem amikor üzenetem érkezett, apukám balesetet szenvedett. De későn került a műtőbe és a szíve sem bírta, továbbá összeomlott a tüdeje. Ahogy anya és én is. Sebész akartam lenni tudod? Azon a napon összeomlottam, utálok kórházba jönni. Ez a klóros jellegzetes szag arra a napra emlékeztett. Anyával szorosabb lett a kapcsolatunk, így valahogy könnyebb volt a gyász. Miközben mindketten küszködtünk gondolkoztam, hogy mi a fenét kezdjek magammal. Mert orvos már nem akartam lenni más meg nem érdekel, és nem akarok pénztáros lenni. Azért tanultam tovább, azonban áprilisban kiderült, hogy leukémiás vagyok. És kaptunk egy újabb pofont az élettől – itt elkezdtem nevetni, mint egy őrült, furcsán is nézett rám Frank – Hogy miért nem félek a haláltól? Hát nem mindegy, hogy elcsap egy busz, lelősz vagy meghalok egy betegségben? Mondjuk igazából nem mindegy, de hagyjuk. Anya miatt vállaltam be a kemót. Mert tudom, hogy még jobban összetörne. És nem fog engem megölni az a retkes rák! Dögöljön meg! – itt már ordítottam, és jól esett! – 17 évét éltem még csak, tudod gimisként állunk az élet kapujában, de hallottam olyat, hogy nem, nem akkor, hanem amikor az egyetemen vagy, vagy anélkül. Amikor már vannak számlák, üres hűtők és te elkezdesz, dolgozni és nem élsz a szüleid pénzén. Gyakorlatilag nem éltem még, továbbá nekem terveim voltak. Álom munka még ha nem is tudom már mit kezdhetnék magammal, önállóság, szabadság úgy, hogy közben tartozol valahová, szerelem, házasság, gyerek. Ez mind szép és jó, de az élet mindig közbeszól. De az első kórházi lap a vérvétel eredményével mindent felülírtak. Évek óta az volt a véleményem, hogy ha valaki betegségben szenved, de ott van a küzdeni akarás, nem adja fel akkor mintha a teste is küzdene. Nem vágyik a halálra ezért lehet, hogy leküzdi. A lélek és a test közti kapcsolat. Tudod miért gondolom, hogy egyformák vagyunk? Mindketten összetörtünk, valami, ami eddig a miénkt volt már nincs, a saját történetünknek hála átértékelődött minden. Lehet, hogy vágytál a halálra, de valami miatt itt maradtál. Az más, hogy te a bosszú miatt – meséltem, amit figyelmesen hallgatott, és közben nem nyomta az arcomhoz a fegyvert, csak célzott rám. Felettébb bíztató.
  • Miket akarsz végrehajtani? Amolyan bakancslista – kérdezte és őszinte érdeklődést vettem észre, persze lehet, hogy csak beleképzeltem.
  • Hát mindig is menni akartam német országba, ha már egyszer tanulom a nyelvét is, műteni és lőni is – mondtam, volt olyan amit senkinek sem mondtam még – ó még egy könyvet is ki akartam adni, gondoltam, hogy hobbiként lehetne írni és majd az évek alatt ki lehet adni.
  • Milyen könyvet? – tett fel újabb kérdést.
  • Novellákat írok, és abból egy „gyűjtemény”, amiben az összes benne van, később regények esetleg krimi is – mondtam szinte álmodozva. Ha biztos megélhetés lenne akkor azt mondanám egy fene csináljuk, de így… Meg hát ott van a jelenlegi helyzetem is.
  • Az szép, szóval lőni is akarsz, ha? – kérdezte egy kedves mosollyal az arcán. Tudtam mire készül, de mégis bennem volt a félelem. Mondhatom nem kicsit lepett meg, hogy kedves velem. Kérdésére csak bólintottam. Mire odanyújtotta, félve nyúltam felé, de végül visszahúztam a kezemet.
  • Most inkább nem, nem akarom, hogy rákerüljön az ujjlenyomatom – feleltem. Erre csak egy kacaj volt a válasz.
  • Tehát akkor már nem fogsz lőni, na jól van – mondta határozottan és fegyverét újra rám fogta. Szóval így állunk. Azonban mielőtt bármit tett volna mélyen a szemembe nézett.
  • Egyet hadd kérdezzek – bólintottam – Tudod a kamaszok szoktak olyat csinálni, hogy vagdossák magukat, te is csinálod? –  kérdezte továbbra is ilyen mélyrehatoló tekintettel láttam rajta, hogy tényleg érdekli.
  • Volt olyan idő amikor akartam, kicsit morbid, de megnyugtat a vér látványa jól esik nézni. Na mindegy, nem csináltam soha, semmi sem változik meg ha csinálod és ha a szeretteid meglátják csalódottak lesznek ezért ne. Azt megtanultam már, hogy minden hazugságra fény derül. Egy rövidujjú póló, túl rövid short és fény is derülne a kis titokra. És Susan sem örülne, ha tudná, hogy csinálod ezt az egészet. És ha megölöd Dr. Schimdtet, akkor sem lesz jobb semmi, sőt a vére a kezedhez tapad. És családja van, nem akarom, hogy a lánya is átélje azt, hogy az iskolában, felhívják, hogy műtik az apukáját vagy azt hallgassa végig, hogy túl sok vért vesztett és már nem lehetett érte mit tenni. Tényleg ezt akarja, ezt élje át? Nem, nem engedem. Senki sem érdemli meg, hogy gyerekkorában haljon meg az apja! Attól még, hogy úgy érzed kihúzták a lábad alól a talajt azért nem kell lavinát indítani. Mint mondtam milyen világ lenne ez, ha mindenki megölni azt, aki tehet a szerette halála miatt. Mindenki hibázik és nincs olyan orvos, akinek nem tapad vér a kezéhez. Ebből is tanulnak, továbbá te is hibáztatsz. Azt hiszed ettől jobb lesz, de nem! Azzal a tudattal akarsz élni, hogy november közepén bejöttél a kórházba lövöldöztél egy jót majd hazamész? Ne válj olyanná, akit nem akarod, hogy így lássanak a szeretteid. Anyukád, apukád és Susan szerinted büszke lenne arra, aki lettél? Szerintem nem – mondandómat hol kiabáltam, hol suttogtam szinte közben folyamatosan közelebb jött míg végül a revolver csövével néztem újra farkasszemet. Ujjai lassan a ravaszra terelődtek. Becsuktam a szemem, vártam mi fog történni. Elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem halhatok így meg. Küzdenem kell, a betegség ellen, nem adhatjuk fel a reményt amikor az élet akadályok elé állít. Most jöttem rá, hogy a halálomról való fecsegésem hülyeség volt. Igen bármelyik pillanatban meghalhatunk, de addig is élvezni kell az életet. Vártam, hogy eldörrenjen a lövés, hiszen ilyenkor ez szokott történni, ám a férfi a szoba másik felére hajította a pisztolyt.
  • Igazad van, de nem csak én cselekszek dühből. Állj talpra, ne sajnáltasd magad tovább. Igen beteg vagy, de szard le! Egyszer élünk, használjuk ki, élj! Élj amíg teheted, menni akarsz németbe? Akkor menj! Írj novellát könyvet bármit. Valamit kezdj magaddal, ne korlátozzon semmi. Mindenki él át fájdalmat, de az az erős, aki feláll és mosolygós életerős ember lesz belőle. Ne hagyd, hogy egy rossz emlék befolyásoljon, orvos akarsz lenni? Legyél, életet menteni jó, hátha olyan doki leszel, akire nem fognak fegyvert – nevette el magát. Igaza van – Szóval felállsz és megmutatod mindenkinek, hogy veled nem packázhatnak?
  • Igen – dünnyögtem.
  • Nem hallom – kiabál újra.
  • Igen! – ordítom és mivel csak alig pár méter volt a távolság ezért a füléhez kapta a kezét, lehet, hogy egy cseppet hangos voltam…
  • De veled mi lesz? – kérdeztem.
  • Hát kimegyek a kórházból és megyek a börtönbe egy kicsit, örülnék, ha néha meglátogatnál – mondta. Biztos voltam benne, hogy meg fogom látogatni.
  • Megyek, és írok neked, mindig kinyomtatom, hogy elolvasd – megöleltem, eléggé meglepődhetett, mert később ölelt vissza. Igyekeztem ebbe az ölelésbe mindent beleadni, ha nem törtem el a bordáját akkor soha, ez tény. Miután szétváltunk, elindult kifelé, de az ajtóban megállt és visszafordult.
  • Látom rajtad, hogy talpra állsz és gyönyörű sikeres fiatal nő lesz belőled. Remélem mindent végrehajtasz, amit elterveztél, életemben nem találkoztam ilyen lánnyal, mint te. Sose hátra nézz, hanem előre, a jövőd vár. Erősebb vagy mint én valaha is voltam. Köszönöm Elizabeth White. Köszönöm – és kisétált az ajtón. Én is köszönöm Frank Jon Blake. Az ablakomhoz mentem és lenéztem a főbejáratra, amit rendőrök vettek körül. És odébb voltak a rémült családtagok, észrevettem anyát is. Majd kisétált Frank, kezét feltartotta, de mielőtt bilincset kapott volna hátrafordult és intett egyet és bólintott. Nem az a szokásos bólintás, hanem elismerő, tiszteletet mutató bólintás. Viszonoztam tettét majd kapott egy pár karperecet és beültették a kocsiba.

Hallom a sietős, ritmusos gyors lépteket, majd anyukám feltépi az ajtót és se perc alatt ott termett, és ölelt meg. Minden érzelmét közvetítette. Még nem ölelt így. Megbeszéltük a történteket, de nemigazán részleteztem. Ez a mi beszélgetésünk volt. Mind a kettőnk szeme fel lett nyitva. És lelőnie sem kellett hozzá, hogy nyitva legyen a szemem.

Vége

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük