Irodalom

Érzelmek a nagyapától: Richard számára

Opal mindig is egy barátságtalan macska volt. Már lassan tizenhat éve a nemes Rosewald család örököseinek a lába között tekereg, és az ölükbe ugrál, ha úgy van, annak ellenére is, hogy utálja, ha hozzáérnek. Bár a macskák nem élnek ilyen sokáig, soha senki sem kérdőjelezte meg Opal (avagy gyakori nevén „őfelsége”) élethosszának mivoltját.

A szintén tizenhat éves Richard V. Rosewald abban a viharos, vacak időben is ott ácsorgott a szobájában, szinte már a nyúzástól síró hegedűjével a kezei közt. „Hegedűművész lesz belőled fiam!” – pár hónapja elhunyt nagyapja szavai csengettek vissza a fülében, miatta ez a nagy szorgalom, minden áron meg akart ennek felelni. A fiú ujjai kivétel nélkül vérbe borultak, de ő akkor sem volt hajlandó abbahagyni. Bűntudata volt. Cornelius sosem jön vissza. Nem lesz kivel leülni sakkozni, nem lesz kitől tanácsot kérni. A papa meghalt, és Richard nem töltött vele elég időt. 

Opal az öreg macskája volt. Az a pökhendi jószág mindig az ölében csücsült, és most az ifjabb Rosewald feladata őt gondozni. Természetesen nem szívlelik egymást.

Most mégis Richard szobájába indult. Bevonult, akár egy nagy hatalmú király, és elfoglalta az ágyat. Míg újdonsült gazdája kínozta a hangszert, ő a szemeit villogtatta és lustán lengette bozontos farkát.

– Elegem van! – Richard a kanapéra rogyott, a hegedűt ledobta maga mellé, majd kisebesedett ujjait nézte ködös tekintettel. Szemeiből csak úgy záporoztak a könnyek. Hova ez a sok gyakorlás, ha egyetlen hangot sem tud tisztán megszólaltatni? Ideges volt, szomorú, és összetört. Úgy gondolta, ha tökéletesen eljátssza a papa kedvenc művét megbocsájt neki, ő pedig elbukott. Szégyellte magát.

Eközben az ágyon nyújtózó kis szörnyeteg megrázta magát. Egy szempillantás alatt változott át bundás macskából, magas, jó kiállású fiúvá. Gazdája nem figyelt, lekötötte a sopánkodás, így ő addig észrevétlenül kezébe vette a hangszert. Állához emelte, kezébe vette vonót, majd elkezdett játszani. A hegedű nem sírt, inkább ragyogott a kezeiben. Érzelmek nélkül játszott egy olyan érzelmes dallamot, ami bárki szívét összeszorítaná.

Richard felemelte a fejét. Nem értette mi történt, de olyannyira magával ragadta a szenvedélyes játék, hogy kérdezni, de még mozdulni sem tudott. A nagyapjára gondolt, arra, hogy mennyire imádta ezt a művet. „Ezt játszották a bálon amikor szerelmes lettem nagyanyádba”- mindig ezt mondogatta, és Richard csak most kezdte megérteni, hogy mennyire szenvedett Cornelius szerelme halála után. A fiú újra könnyekben tört ki.

Miután vége lett a gyönyörű játéknak, Richard szólásra nyitotta a száját, ám amikor újra az idegen fiúra nézett, eltűnt. Egyedül Opal nyalogatta a mancsait a szőnyegen. A hangszer a kanapén hevert, ahol eddig is. Megrázta a fejét. Képzeleg? Biztos a magány teszi, hiszen ezen az idegesítő bolhafészken kívül senki nem foglalkozott vele.Még egyszer utoljára felállt, majd magához vette a hangszert, de amikor játszani kezdett, nem volt fülsüketítő, de még hamis sem. A hegedű énekelt, dalolt, és gyönyörűen szólt. A fiatal Rosewald sosem felejtette el azt amit aznap látott és az érzést ami akkor kerítette hatalmába mikor tudatosult benne, hogy nagyapja már jó helyen van egy jobb világban nagyanyja ölelésében.

Egy hozzászólás

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük