Impresszió

   Megáll a templom előtt. A nyitott ajtón úgy árad ki a csend, hogy szinte hátratántorodik tőle. Hideget és békét sugall. A szobron most is pimaszul ott ülnek a galambok. Már mindennel próbálták elkergetni őket, de nem mennek. Az a hely már az övék. 

   Cipők súrlódnak szürkén a járda betonjához, biztosan sietnek. Jó annak, akinek még van hova sietni. A felhők émelyítően olvadnak szét az égen, mint valami olcsó vattacukor. Szédülni kezd. 

   Egy kisgyerek szalad el mellette a járdán. A nevetése túl harsány és boldog. Nem illik a képbe.

   Megszólalnak a harangok. Az ásító templomajtó most haragosan visító szájjá változik. Felrepülnek a galambok, szárnyukat dühösen lengetik, hiszen felzavarták őket késő délutáni melankóliájukból. Mintha a felhők is többen lennének, és egyre haragosabban néznek.

   Lép egyet előre, lép kettőt hátra, már nagyon szédül, le kéne ülni, nincs pad, hol egy pad, nagyon szomjas, nincs víz, a színek pedig egyre csak folynak és folynak, egyenesen felé. Már érzi a bőrén a lassan elfolyó égbolt émelyítő illatát…

   Aztán mintha csak elvágták volna, hirtelen visszahuppan a valóságba. Valahol egy kisgyerek sírni kezd.